A kultúrális antropológia könyvekben állítólag van egy sztori arról, hogy amikor Kolombusz megérkezett Amerikába, akkor az őslakosok nem vették észre a közelgő hajókat. Nem úgy nem vették észre, hogy észre sem vették, és hipp-hopp, ott volt, hanem hogy egyszerűen olyannyira kívül voltak ezek a hajók az ő akkori világképükön, hogy elsőre meg sem látták őket... Nem tudom, hogy a sztori benne van-e tényleg bármilyen antropológiakönyvben, és ha igen, akkor igaz-e amúgy, én sokáig egy szép gondolatnak hittem ezt, ami csak szinte mellesleg hülyeség. De két éve történt valami, ami elgondolkodtatott arról, hogy ilyesmi lehetséges lenne.Én szociológus-féle vagyok, és már jó ideje amolyan belvárosi figura. Járok alternatívabb helyekre is, meg a magaskultúra is persze belefér néha, és az utazgatás sem lenne rossz... Valójában nem vagyok túl gazdag, sőt minden hónap végére elfogy a fizetésem akkor is, amikor 66 projektmunkával is kiegészítem épp (...de tudom, hogy a világ túlnyomó részénél jobban élek, ez amolyan szakmai ártalom, úgyhogy panaszkodni azért nem szoktam erre). Ha utazgatni támad kedvem, mégis előfordul néha, hogy utazgatok is. Általában persze nem túl messzire, és ilyenkor a romantikus és alternatív ötletek a pénzhiánnyal párban adnak ki mindenféle nyaralási (telelési, őszölési) lehetőséget. 

Függőágyban aludni viszont imádok. Nem ahhoz képest, hogy sokszor, vagy őszintébben, általában nincs pénzem szállásra, mert a legtöbbször mondjuk nem merül fel komoly alternatívaként eleve, hogy elmenjünk a gyerekekkel valami komoly hotelba, ha olyan helyen vagyunk, ahol függőágyban is lehet aludni, vadon. Például nyáron vízparton... Szóval elég sokat alszunk kint függőágyban, ha tehetjük, de ezt is el kellett kezdeni valahogy. 

Pár éve, amikor a kisfiam még csak páréves volt, egyszer a Balatonnál aludtunk az északi parton a függőágyakban, egy szabadstrand és az út közelében is. Elég jól lehet a Balatonnál vadkempingezni, és függőággyal még kényelmesebb, mint sátorral. 

Két függőágynak három fa, háromnak négy az ideális. Fel is lógattuk magunkat, meg a cuccunkat egy kis facsoportra az út szélén. egy piros függőágyban aludtam én és a fiam, egy sárgában a csávóm, és egy harmadik, szintén színes ponyvába a cuccaink. Hamar lefeküdtünk, elfáradtunk a biciklizgetésben, strandolásban, kicsi is volt még a gyerek... Majd az éjszaka közepén részegekre, éneklésre, kiabálásra ébredtünk. Én, és a társam, szerencsére a kicsi, aki velem aludt egy függőágyban, nem. Megijedtem. A hangok közvetlen közelről hallatszottak, azon gondolkodtam, hogy mi lesz, ha, akár csak valami kanos viccből is, kiborítanak minket. De nem szólaltam meg. Pár méterre álltak csak tőlünk ezek a részeg fiú, vagy fiúcskák inkább, mert a nagyhangú, kiabálós, röfögő-röhögős idétlenségből hamar kiderült, hogy a keménykedés az leginkább egymásnak szól. Összesúgtunk ketten: lehet, hogy ezek nem vettek észre minket? Úgy tűnik. Így hát néztük a műsort. 

A kis csapat a csordaszellemtől fűtve arra jutott, hogy kidöntik a - a tőlünk kb 30 méterre álló - behajtani tilos táblát. A pici békésen szuszog mellettem angyali pofival a kis hálózsákjában. A nagyocska kölykök meg részegen, nagy üvöltözéssel nekiveselkedve döngetik a nem-alumínium táblát, amíg az egy hangos csattanással eldől: az aljára kötött formátlan betondarabbal együtt kifordult a földből. Tovább, tovább. Folytatni kell a bulit, a következő akcióterv, hogy akkor már vigyék magukkal. A kisfiam félmosollyal szuszogva alszik - máskor otthon lábujjhegyen csukom az ajtót. Felültem a függőágyban közben, nézem, hogy mi lesz még. Ezek a büdös kölkök nekiveselkednek mind a hét-nyolcan, ahányan vannak, hogy elviszik a táblát a betondarabbal együtt. Ki-ki, ahol éri, próbálja fogni, rángatni. Aztán megindulnak vele, felénk. Újra megijedek, lemaradtam valamiről? Aztán az első lendülettel megteszik az út felét, végül nem pont felénk, hanem a sarok közelebbi oldala felé. Végül valaki kiabálni kezd. Na nehogy már ez legyen a program hogy ezt a geci táblát visszük, menjünk már a gecibe tovább - azzal engedi is el. A csapat többi tagja lendületből tántorog még pár lépést a totemmel, majd ledobják nagy káromkodás közepette - ez már csak 15 méterre lehet tőlünk. 

Egymásra nézünk a gyerek apjával, majd a srácokra. Van köztük, aki arccal felénk fordul - nekünk csak a fejünk látszik ki a függőágyból, nehezen hisszük el, de még most sem vesznek észre. 

Elindulnak. Ki volt az a kurvahülye, aki kitalálta? Lehet hogy meg is basznak érte a rendőrök hogy kiszedtük azt a szart. Te nagyonhülye, mi az hogy megbasznak, hát senki nem látott itt a kibaszott éjszaka közepén - halljuk még távolodóban. 

Gondolom, az eset kísérletként nem ismételhető.

Amikor gyerek voltam, a szüleimmel több helyen is laktunk a város szélén, köztük Újpesten. Onnan könnyen ki lehetett menni többfelé a természetbe, és én kamaszként jártam is a lápot, a dunai szigeteket, és a Duna-partot, főleg biciklivel, mindkét oldalon. Akkor még nem voltak meg a Káposztásmegyer körüli lakóparkok, és a Megyeri híd sem, sokkal közelebb volt a természet. 

Jártam ki a kiserdőbe is, ami a hangzatos neve - Farkas-erdő - ellenére a káposztásmegyeri két lakótelep mellett egy kis, erdős sáv csak. Oda is csak biciklivel mentem, egyrészt, mert könnyen bejárhatóak voltak már akkor is a jól kitaposott ösvények, másrészt meg épp a város közelsége miatt a hely kevésbé tűnt biztonságosnak, mint egy messzebbi túraútvonal.

Bicikliztem, de nem csak. Meglátogattam egy fát, a kedvenc fámat, amit gyerekes romantikával a Nyírfa-királynak hívtam magamban, azt sem tudva, hogy valójában nyírfa-e, vagy sem, de szép, fehér kérgéről kapta ezt a szép, giccses nevet. A Nyírfa-király egy kis, völgy- vagy szurdokszerű mélyedésben áll, sokkal sötétebb kérgű fák közt, a mélyedés legslegalján, hatalmas lombja mégis a többi környező fa fölé magasodik. A törzse messziről kivilágit a többi fa közül, és ahhoz, hogy az ember közel menjen hozzá, le kell térni a kitaposott ösvényről, és le kell menni a mélyedés aljába.

Akkor, mondjuk 15 évvel, vagy egy fél élettel ezelőtt, amikor meglátogattam a fámat, sokszor sikerült a világra eszmélés szomorúan vicsorgó démonai közül kikötve otthagynom néhányat, így képzeltem, hogy a Nyírfa-király segít megszabadítani a gondoktól.., és könnyebb fejjel térhettem haza. Aztán 18 évesen elköltöztem otthonról, és nem mentem többet, pedig eleinte nem laktam messze. Ma, sok év után, mikor a szüleimet látogattam meg (ez ritkán történik), kimentem az erdőbe is. Soha nem gondoltam azóta a Nyírfa-királyra, de ahogy leléptem a keskeny betonútról a faleveles ösvényre, rögtön eszembe jutott. 

Sosem találom meg - gondoltam, de az erdő valószínűleg igencsak összement az elmúlt évtizedek során, mert második próbálkozásra a lábam magától odavitt a jól ismert helyre. Ott volt a Nyírfa-király, a mélyedés alján, a törzse még mindig szépen világít a környező, sötét törzsű fák közül. Azon gondolkodtam, hogy lemenjek-e, megnézzem-e, hogy vajon még ott vannak-e, próbálkoznak-e szabadulni a fiatal énem túl hirtelen tanulásával magamra rántott szörnyek? És, ha lemegyek, meglátom-e, hogy mik voltak ezek? Nem emlékeztem

Nem mentem oda. Egyszerűen nem mertem letérni az ösvényről: féltem, hogy mi van, ha ott van valaki, vagy meglátnak besétálni a fák közé, és utánam jönnek, megtámadnak. Az erdei ösvényeken viszonylag sokan járnak. Sétáltam tovább, bejártam a rövidke turistajelzést, és arra gondoltam, hogy jó szar dolog megöregedni. 

nem tudom, hogy veled is megesett-e
hogy egy este,
amikor egy sör után hazafelé indultál,
például a körútnál,
mit mondjak, hogy ne sértődj meg,
lényeg: hugyálnod kellett?

Az eset nem ritkaság, tudom,
mint akárki más,
Hogy a körútra ki hugyál,
a pénztárca nem akadály.

hol közvécé, ott szeretet:
ott nem lehet az elesett
emberre ráfogni, hogy mocskot csinál,
látszik, hogy a fő-hugyáló a király
csávók garmada,
a bulinegyedből ha tart haza,
vagy nem haza, hanem valahova,
hostelba, hotelbe, következő buliba
mit csinál, ha feszül a hólyagja?
A sliccét rögtön gombolja,
de mi van, ha átgondolja?
Ezt azért mégse kéne,
nem csak mert hideg van, és
mert az utcán a farkát elővenni..?
Senki se akar kicsire összemenni
a hidegtől és szúrós tekinetetektől,

de mit csináljon?
Ha nincs a városban egy árva,
egyetlen nyilvános pisálda,
nem csak az fogja a körúton intézni,
akinek dolga sörtől sürgős,

vagy nincs hol laknia,
hanem aki arra jár, turista,
szégyenkezve pisál az aszfaltra,
kisgyerekes anyuka,
elpirul a kisfia,
vagy éppen aki jujj nem ér haza...

Közvécét kéne már, legalább a körútra!

Mi volt a hétvégén?

Lábam ha moccan

a sarkam koppan

száraz ág roppan,

olajoshordóban tűz lobban.

- Fékezést hallok

A szívem dobban

(kimenőt kaptam)

gumit is loptam,

lehelet látszik: hajnal van.

A fogam koccan,

a cipőm hol van?

Pénzt elraktam,

autó távolodik, halkabban…

Nem ezt akartam,

de Anti rajtam

segít ha baj van,

a matekleckémet? Feladtam.

Legyen itt egy ajánlás,

ha ugyan van még kinek

Hallja, aki akarja, hát

 nem tudom, hogy minek

uram, kegyes vakságod lássa meg:

A prostik fele bizony még gyerek.

A közgondoskodás az nem egy jó család

és tízezer lány sorsa rajta bukik inkább,

minthogy áll

ez senkinek se jár.

Ha nem a sarkon áll,

még iskolába jár,

vagy kimenőre vár?

és Laja, Géza, Joci, Béla készenlétben áll

Egy ismerősöm kórházban van, TBC. Felhívtam, meglátogathatom-e?

Mondta, hogy ha jövök, hozzak neki savanyított dinnyét, somlói galuskát, meg cigit. Persze, pont jó ötlet hozni a cigit a tüdőosztályra, örültem. Majd meglátom, mondtam a telefonba, hogy mit tudok vinni, nincs olyan sok pénzem.
Neki persze kevesebb a pénze, eleve a kórházbanfekvés nem fizet túl jól.., meg nem is tud kibattyogni most a dohányboltba, nagyon gyenge még, rossz állapotban került be. Kicsit hazudtam is, mert nem is pénzkérdés elsősorban a dolog, hanem, hogy visz-e az ember valakinek, aki tüdőbeteg, cigit a kórházba? - gondolkodtam.

Először azt gondoltam, persze hogy nem. De aztán rájöttem, hogy azért az nem olyan egyszerű. Ha veszek savanyúdinnyét, meg somlóit, akkor pénzben elköltöttem pont egy elviselhető doboz cigi árát, és eldöntöttem az ismerősöm helyett, hogy cigit, azt nem kap. És ha megkérdezném, mit kér inkább, a fura kajákat, vagy a cigit, akkor biztos a cigit kérné. Nem hiszem, hogy el kell döntenem, sőt, inkább felesleges atyáskodás ez, hogy jövök hozzá? Persze azt szeretném, hogy mihamarabb felépüljön, nemhogy még cigizgessen ott. Végül döntöttem: viszek mindent, amit kért, ha cigi, akkor cigi, ha nem én, valaki biztos vinne, addig meg csak idegesebb akkor. Azt mondják, úgyis a jó betegek halnak meg, akik bocsánat, mert élnek, és próbálnak nem útban lenni még a kórházban sem, és azok gyógyulnak fel, akik öntörvényűbbek, érdekérvényesítőbbek. Ettől mondjuk nem gondolom, hogy a cigi a tbc új gyógyszere, de hogy jövök én ahhoz... Elég.

Indulok, viszek egy pörköltet is, amit gondolom, csak azért nem kért, mert nem akart végképp pofátlan lenni. Persze nem én főztem. Tudom egyrészt, hogy szereti, másrészt meg az legalább egy rendes kaja, márcsak a saját lelkiismeretem miatt is, ha már a cigi...

Indulok, de azért egy gondolat piszkál: mi az isten ez a savanyú dinnye? Megyek egy boltba, kettőbe, a harmadikban csak van. A somlói helyzet könnyebb volt, az étteremben, ahol elvitelre vettem a pörköltet, volt az is, becsomagoltattam mindkettőt. Megyek tovább, biciklivel, nézelődök, hol lesz a kórház? Cím szerint elég közel, de nem ismerem a környéket, nézelődök. Egy hátsó kaput kell keresnem, fenn járok már szinte a hegyen, logikus, hol legyenek a tüdőbetegek? Én meg mindjárt kiköpöm az enyémet a biciklimen, már látom a kaput az utca tetején... Csörög a telefonom, egy közös ismerős. Igen, igen, most megyek hozzá, még nem tudom, mi van, majd hívlak. 

Megérkezem, keresgélem az osztályt, a kórtermet. Nagynehezen találom csak meg, a portán,a folyosókon, a lépcsőházban sehol senki. Keringek egy kicsit, egy-két nővérszobában érdeklődöm, végül megtalálom a helyiséget. 

Belépek, a falakról pereg a festék, a vaságyakról úgyszint, a tbc azért nem a gazdagok betegsége, meg talán már az egészségügy mint olyan sem a gazdagoké: A hangulat a folyosón, a kórteremben, kicsit átmeneti a kórház és egy hajléktalanszálló közt. Ahogy benyitok, rámkiát valaki: Menj ki! 

Addigra végigbattyogtam a fertőző tbc osztályon maszk, vagy bármi olyan figyelmeztetés nélkül, hogy maszkot kéne hordjak, kérjek, stb.. Mindenesetre  visszasétáltam a legközelebbi nővérszobába, kérek egyet. Aztán megint vissza a kórterembe. Szia, sokkal jobban nézel ki! Hazudok megint, de nem teljesen: kicsit már tényleg jobban fest, mint mikor utoljára láttam.Szia, mondja halkan. Te is jól nézel ki... Kipakolom a furakajákat, meg a pörköltet. Te, mondja, szünet, félszeg mosoly, kis zavar... cigit tudtál esetleg? Kérdezi.

Basszameg, azt a kurva cigit, hát elfelejtettem... Minden tépelődés után, nagynehezen eldöntöttem, hogy viszek, erre savanyúdinnye, útkeresés, telefon, kiment a fejemből. Persze, ki hiszi ezt el, nem magyarázkodok. Oké, van nálam még vagy 2 szál, azt itthagyom, mondom. Mégiscsak vittem cigit a tüdőgondozóba, úgy, hogy amikor nem akartam, eldöntöttem, hogy kell, mikor meg már akartam vinni, akkor meg elfelejtettem. Nincs mit mondani, ilyen az élet

Egy régi ismerősöm börtönbe került. Pontosabban még csak előzetesbe, elkapták a rendőrök csekély mennyiségű cuccal. Nem az ő sztorijáról fogok most írni, ha akrnék, se tudnék, mert nem ismerem. Arról írok helyette, hogy én milyen sokat tanultam aztán...

Jártam már fogdán, voltam én magam is már előállítva, és jártam börtönben is, igaz, ott csak munkaügyben. (Hogy ne legyek túl titokzatos, megjegyzem, hogy szociológus-féle vagyok) szóval némi elképzelésem volt azért arról, hogy mennyire lehet kellemes odabent, úgyhogy gondoltam, amennyire lehet, igyekszem megtenni a tőlem telhetőt, hogy segítsek. Ebbe tartozott az, hogy az eset pont a nyár közepén történt, amikor mindenki nyaral, szabadságol, csinál, amit csinál, nehezebb összeszedni az embereket. Ezért egy addig ismeretlen közös ismerőssel, meg egy jó barátommal, aki a közelben lakik - ez nem lesz mindegy: a nyolcban! - segítettünk a fellelhető egy családtagnak összerakni az első börtöncsomagot. Nem mondom, hogy köszönöm az életnek a lehetőséget. Mivel a magunk ilyen-olyan tapasztalatával együtt mindannyiunknak ez volt az első börtöncsomag, amit összeraktunk, elég sok utánajárást jelentett a dolog. Nézegettük a bv (büntetésvégrehajtás, már nem tudom, mi az egyértelmű) oldalán, hogy mi a helyzet, mit lehet, mit nem.

Van arról egy sokoldalas lista, valami befényképezett fénymásolton persze, hogy mit lehet beküldeni, és egy még hosszabb arról, hogy mit nem, meg egy még hosszabb arról, hogy milyen módon lehet elküldeni, és egy, még annál is még hosszabb arról, hogy mit és hogyan és mirét és miképp nem. Semmiképp.

Találtunk egy kedves vállalkozást is, már a netes keresés közben, ami azt vállalja, hogy rendszeresen összeállítja az ember helyett a kívánt börtöncsomagot, egy jó kis webshopból. Végül nem tudtunk ezzel a lehetőséggel élni, mert szerencsére  volt mód arra, hogy az illető a saját holmijából is kaphasson a csomagjában, ami viszont azt jelentette, hogy a többit is kézzel pakoljuk össze. Ezzel önmagában nincsen semmi baj, csak meg kell győződni arról, hogy mik mehetnek be. Pédául cigiből mennyi, milyen édességek, milyen kávék, milyen fajta csomagolásban, milyen mennyiségben. Hogy a szalámiból csak szeletelt, vákuumcsomagolt, vagy a kávéból, ez elég logikus is, az üveges kizásrva, gyümölcs tilos, és sok egyéb előírás, elég nagy részük érthető, de azért elég nagy részük érthetetlen is. Maradtak azért kérdéseink is, úgyhogy próbáltam telefonálni is az adott bv-be, de aztán arra jutottunk az új ismikkel, hogy valószínűleg az is a bünti része már így előzetesben is, hogy az ismerősöket minél inkább távol tartják a fogvatartottaktól, mert következetesen bunkón válaszoltak, és egyértelműen úgy, hogy semmi plusz információ ne derülhessen ki abból, amit mondanak. Ezt a szálat elfelejtettük, és amagunk esze szerint, végül sikeresen összeraktuk a csomagot. 

Havonta egy, általános csomagnak nevezett küldemény mehet be, és emellett lehet engedélyeket kérni speciális csomagokra is. Mi elsőre általános csomagot tudtunk összerakni, ami öt kilós lehet, de a méretnek is megvan a maga maximuma. Miután a szabályokkal megismerkedtünk, és megírtuk a bevásárlólistát, kezdődhetett a beszerzés. Először is, elmentem a Rákóczi téri postára - ebből talán még nem fog senki rámismerni, pláne nem a többi szereplőre. Vettem egy dobozt, külön kis kuckó, utcáranyíló a csomagposta, benne a mérleg, a postai szokásokkal ellentétben nem a pult mögött van, hanem elöl, úgy, hogy a vevők is elérik. A postás bácsi kedves, maszek tetkókkal dekorált kezeire támasztja az arcát, miközben ferdén felfele mosolyog ültéből, úgy kérdezi: Milyen csomaghoz lesz a doboz? Ötkilós csomaghoz, kezdem, és 60 centi hosszú.. folytatnám, de már mindet tud: Van ez a börtöndobozunk, mondja, semmi csodálkozás, ez lesz az első csomagod? kérdezi. Igen, felelem, semmi sem ciki itt, én is mosolygok kicsit. Na akkor elmondom, megveheted a dobozt, de legközelebb ne így gyere. Hanem úgy szokták, magyarázza, hogy szatyorral hozzák, amit akarnak, itt már csak a dobozt veszik meg, és pakolják bele amit akarnak, úgy, hogy a doboz itt van, rajta a mérlegen. Belepakolnak 4kiló 96 dekáig, aztán csukjuk be, címezzük meg a dobozt. Így. Érted? Értem, legközelebb, ígérem, rendes börtöncsomagküldő leszek, ha leszek, így csináljuk. Te vagy a kapcsolattartó? kérdezi még szúrós szemmel a bácsika, én inkább köszönettel kicsengetem a 2 kilót a dobozért, és iszkolok tovább, a cigiboltba... Ahol, minő meglepi, bebattyogva a nemtúlnagy kartondobozzal, kikérve a leghatalmasabb csomag dohányt, meg még egy kicsit, amivel kitelik a beküldhető megengedett mennyiség, az eladó mindentudó pillantással néz rám: csak tíz papírt lehet ám beküldeni hozzá. Mondja, mire én: akkor tíz papírt kérek. A csávó bólogat, igen, gondoltam. Aztán már felesleges is tovább mondanom, a márkajelzésnélküli, kereknyakú fehér pólóról sem gondolták szerintem a következő helyen, hogy tornaórára kell, szerencsére az édességek, a papírok, és a tisztálkodószerek beszerzése mindezekhez képest teljesen szokásos volt már. 

Bölcsen pakoltuk össze a csomagot, sajnos további részleteket igazán nem árulhatok el. 

Kár, hogy nem kulturális antropológus lettem, mert a résztvevő megfigyelések módszertanát azt hiszem, gazdagíthatja majd még ez az eset. 

Amikor nyaraltam nemrég, közben egy fesztivválon is voltam. Egyik nap egy kutyával játszottam. Egy kedves, térd felett érő magasságú fekete keverék volt, izmos és játékos. Egy nagy botot húzkodtunk a két végén. olyan nagyot, hogy inkább husángnak mondanám. Aztán a kutya egyszercsak megviccelt, vagy elege lett, vagy kikaptam a szájából, mindenesetre elengedte a felé eső véget... Nem meglepő: nagy lendülettel estem hátra, csúszós sár volt.

Kezemben a husánggal borultam, ami lendült. Nem gondoltam, hogy van a hátam mögött valaki, de volt. Kiütöttem egy ismeretlen férfit, egyenesen a fejére húztam a jókora bottal: azonnal elterült. Aki csak látta, rohant, mindenki nyüzsgött, úristen, Józsi, jól vagy? Jól vagy? kérdezgettem én is, persze nem volt túl jól, úgy volt, mint akit lendületből leütöttek egy jókora bottal, de azért rögtön beszélni kezdett, miközben én esedeztem: véletlen volt, baleset volt, a kutya elngedte, nem láttam... Kedvesen válaszolt: nem történt semmi.

Kicsit ezt túlzásnak éreztem. Nagyon fáj? kérdeztem, majd ahogy válaszolt, hogy kicsit sem, megéreztem a masszív alkoholszagot. Az ember kicsit félszegen mosolygott, és magyarázkodni kezdett: nem történt semmi, csak nagyon részeg vagyok. És felült. Érezhetően fogalma sem volt róla, hogy fejbe vertem... Sőt, ahogy kiderült, az sem volt igazán meg neki, hogy egy fél perce ott álltunk előtte a kutyával, méghozzá olyan közel jött hozzám, hogy ha nem én esem hátra, egy-két másodperc múlva nekemgyalogolt volna. Olyan részeg volt, hogy az esés az simán benne volt a pakliban, az ütést, így az ütés-esés közti kapcsolatot emberünk - na persze, lehet hogy épp annak hatására - egyáltalán nem érzékelte. Én azért mindenképpen orvost akartam hívni, Józsi meg mindenképpen tovább akart menni. Enyhe feloldása volt a történetnek, amikor befutott egy ismerős, aki esküdött, hogy Józsi vele megy majd tovább, és különben is, ez meg sem kottyanhatott neki. Végülis elköszöntünk, úgy búcsúztunk el, hogy az áldozatunk nem volt hajlandó elhinni, hogy fejbe vertem a nagy bottal. 

Néhány hét múlva Pesten egy romkocsmában csocsóztam. Elmeséltem a sztorit, hogy kiütöttem egy csávót, aki olyan részeg volt, hogy észre sem vette, hanem azt hitte, magától esett el. Aztán csocsózni mentünk. Az asztal túloldalán, csak akkor néztem, mikor odaálltunk, egész ismerős arc. Nem találkoztunk már valahol? olyan ismerős vagy. Mosolygott rám kedvesen Józsi...

Sziasztok, 

 ez itt a Város Arcai blog. A cím lazán kapcsolódik: igazából arról fogok írni rá, ami eszembe jut, amit látok... De mivel általában emberekre, sztorikra, emblematikus figurákra figyelek fel, így ezt a címet kapta a dolog. 

 Ha van valamitek, amit ti is megosztanátok, és kicsit kapcsolódik, akkor írjatok bátran ti is!