Egy régi ismerősöm börtönbe került. Pontosabban még csak előzetesbe, elkapták a rendőrök csekély mennyiségű cuccal. Nem az ő sztorijáról fogok most írni, ha akrnék, se tudnék, mert nem ismerem. Arról írok helyette, hogy én milyen sokat tanultam aztán...

Jártam már fogdán, voltam én magam is már előállítva, és jártam börtönben is, igaz, ott csak munkaügyben. (Hogy ne legyek túl titokzatos, megjegyzem, hogy szociológus-féle vagyok) szóval némi elképzelésem volt azért arról, hogy mennyire lehet kellemes odabent, úgyhogy gondoltam, amennyire lehet, igyekszem megtenni a tőlem telhetőt, hogy segítsek. Ebbe tartozott az, hogy az eset pont a nyár közepén történt, amikor mindenki nyaral, szabadságol, csinál, amit csinál, nehezebb összeszedni az embereket. Ezért egy addig ismeretlen közös ismerőssel, meg egy jó barátommal, aki a közelben lakik - ez nem lesz mindegy: a nyolcban! - segítettünk a fellelhető egy családtagnak összerakni az első börtöncsomagot. Nem mondom, hogy köszönöm az életnek a lehetőséget. Mivel a magunk ilyen-olyan tapasztalatával együtt mindannyiunknak ez volt az első börtöncsomag, amit összeraktunk, elég sok utánajárást jelentett a dolog. Nézegettük a bv (büntetésvégrehajtás, már nem tudom, mi az egyértelmű) oldalán, hogy mi a helyzet, mit lehet, mit nem.

Van arról egy sokoldalas lista, valami befényképezett fénymásolton persze, hogy mit lehet beküldeni, és egy még hosszabb arról, hogy mit nem, meg egy még hosszabb arról, hogy milyen módon lehet elküldeni, és egy, még annál is még hosszabb arról, hogy mit és hogyan és mirét és miképp nem. Semmiképp.

Találtunk egy kedves vállalkozást is, már a netes keresés közben, ami azt vállalja, hogy rendszeresen összeállítja az ember helyett a kívánt börtöncsomagot, egy jó kis webshopból. Végül nem tudtunk ezzel a lehetőséggel élni, mert szerencsére  volt mód arra, hogy az illető a saját holmijából is kaphasson a csomagjában, ami viszont azt jelentette, hogy a többit is kézzel pakoljuk össze. Ezzel önmagában nincsen semmi baj, csak meg kell győződni arról, hogy mik mehetnek be. Pédául cigiből mennyi, milyen édességek, milyen kávék, milyen fajta csomagolásban, milyen mennyiségben. Hogy a szalámiból csak szeletelt, vákuumcsomagolt, vagy a kávéból, ez elég logikus is, az üveges kizásrva, gyümölcs tilos, és sok egyéb előírás, elég nagy részük érthető, de azért elég nagy részük érthetetlen is. Maradtak azért kérdéseink is, úgyhogy próbáltam telefonálni is az adott bv-be, de aztán arra jutottunk az új ismikkel, hogy valószínűleg az is a bünti része már így előzetesben is, hogy az ismerősöket minél inkább távol tartják a fogvatartottaktól, mert következetesen bunkón válaszoltak, és egyértelműen úgy, hogy semmi plusz információ ne derülhessen ki abból, amit mondanak. Ezt a szálat elfelejtettük, és amagunk esze szerint, végül sikeresen összeraktuk a csomagot. 

Havonta egy, általános csomagnak nevezett küldemény mehet be, és emellett lehet engedélyeket kérni speciális csomagokra is. Mi elsőre általános csomagot tudtunk összerakni, ami öt kilós lehet, de a méretnek is megvan a maga maximuma. Miután a szabályokkal megismerkedtünk, és megírtuk a bevásárlólistát, kezdődhetett a beszerzés. Először is, elmentem a Rákóczi téri postára - ebből talán még nem fog senki rámismerni, pláne nem a többi szereplőre. Vettem egy dobozt, külön kis kuckó, utcáranyíló a csomagposta, benne a mérleg, a postai szokásokkal ellentétben nem a pult mögött van, hanem elöl, úgy, hogy a vevők is elérik. A postás bácsi kedves, maszek tetkókkal dekorált kezeire támasztja az arcát, miközben ferdén felfele mosolyog ültéből, úgy kérdezi: Milyen csomaghoz lesz a doboz? Ötkilós csomaghoz, kezdem, és 60 centi hosszú.. folytatnám, de már mindet tud: Van ez a börtöndobozunk, mondja, semmi csodálkozás, ez lesz az első csomagod? kérdezi. Igen, felelem, semmi sem ciki itt, én is mosolygok kicsit. Na akkor elmondom, megveheted a dobozt, de legközelebb ne így gyere. Hanem úgy szokták, magyarázza, hogy szatyorral hozzák, amit akarnak, itt már csak a dobozt veszik meg, és pakolják bele amit akarnak, úgy, hogy a doboz itt van, rajta a mérlegen. Belepakolnak 4kiló 96 dekáig, aztán csukjuk be, címezzük meg a dobozt. Így. Érted? Értem, legközelebb, ígérem, rendes börtöncsomagküldő leszek, ha leszek, így csináljuk. Te vagy a kapcsolattartó? kérdezi még szúrós szemmel a bácsika, én inkább köszönettel kicsengetem a 2 kilót a dobozért, és iszkolok tovább, a cigiboltba... Ahol, minő meglepi, bebattyogva a nemtúlnagy kartondobozzal, kikérve a leghatalmasabb csomag dohányt, meg még egy kicsit, amivel kitelik a beküldhető megengedett mennyiség, az eladó mindentudó pillantással néz rám: csak tíz papírt lehet ám beküldeni hozzá. Mondja, mire én: akkor tíz papírt kérek. A csávó bólogat, igen, gondoltam. Aztán már felesleges is tovább mondanom, a márkajelzésnélküli, kereknyakú fehér pólóról sem gondolták szerintem a következő helyen, hogy tornaórára kell, szerencsére az édességek, a papírok, és a tisztálkodószerek beszerzése mindezekhez képest teljesen szokásos volt már. 

Bölcsen pakoltuk össze a csomagot, sajnos további részleteket igazán nem árulhatok el. 

Kár, hogy nem kulturális antropológus lettem, mert a résztvevő megfigyelések módszertanát azt hiszem, gazdagíthatja majd még ez az eset.