Amikor gyerek voltam, a szüleimmel több helyen is laktunk a város szélén, köztük Újpesten. Onnan könnyen ki lehetett menni többfelé a természetbe, és én kamaszként jártam is a lápot, a dunai szigeteket, és a Duna-partot, főleg biciklivel, mindkét oldalon. Akkor még nem voltak meg a Káposztásmegyer körüli lakóparkok, és a Megyeri híd sem, sokkal közelebb volt a természet. 

Jártam ki a kiserdőbe is, ami a hangzatos neve - Farkas-erdő - ellenére a káposztásmegyeri két lakótelep mellett egy kis, erdős sáv csak. Oda is csak biciklivel mentem, egyrészt, mert könnyen bejárhatóak voltak már akkor is a jól kitaposott ösvények, másrészt meg épp a város közelsége miatt a hely kevésbé tűnt biztonságosnak, mint egy messzebbi túraútvonal.

Bicikliztem, de nem csak. Meglátogattam egy fát, a kedvenc fámat, amit gyerekes romantikával a Nyírfa-királynak hívtam magamban, azt sem tudva, hogy valójában nyírfa-e, vagy sem, de szép, fehér kérgéről kapta ezt a szép, giccses nevet. A Nyírfa-király egy kis, völgy- vagy szurdokszerű mélyedésben áll, sokkal sötétebb kérgű fák közt, a mélyedés legslegalján, hatalmas lombja mégis a többi környező fa fölé magasodik. A törzse messziről kivilágit a többi fa közül, és ahhoz, hogy az ember közel menjen hozzá, le kell térni a kitaposott ösvényről, és le kell menni a mélyedés aljába.

Akkor, mondjuk 15 évvel, vagy egy fél élettel ezelőtt, amikor meglátogattam a fámat, sokszor sikerült a világra eszmélés szomorúan vicsorgó démonai közül kikötve otthagynom néhányat, így képzeltem, hogy a Nyírfa-király segít megszabadítani a gondoktól.., és könnyebb fejjel térhettem haza. Aztán 18 évesen elköltöztem otthonról, és nem mentem többet, pedig eleinte nem laktam messze. Ma, sok év után, mikor a szüleimet látogattam meg (ez ritkán történik), kimentem az erdőbe is. Soha nem gondoltam azóta a Nyírfa-királyra, de ahogy leléptem a keskeny betonútról a faleveles ösvényre, rögtön eszembe jutott. 

Sosem találom meg - gondoltam, de az erdő valószínűleg igencsak összement az elmúlt évtizedek során, mert második próbálkozásra a lábam magától odavitt a jól ismert helyre. Ott volt a Nyírfa-király, a mélyedés alján, a törzse még mindig szépen világít a környező, sötét törzsű fák közül. Azon gondolkodtam, hogy lemenjek-e, megnézzem-e, hogy vajon még ott vannak-e, próbálkoznak-e szabadulni a fiatal énem túl hirtelen tanulásával magamra rántott szörnyek? És, ha lemegyek, meglátom-e, hogy mik voltak ezek? Nem emlékeztem

Nem mentem oda. Egyszerűen nem mertem letérni az ösvényről: féltem, hogy mi van, ha ott van valaki, vagy meglátnak besétálni a fák közé, és utánam jönnek, megtámadnak. Az erdei ösvényeken viszonylag sokan járnak. Sétáltam tovább, bejártam a rövidke turistajelzést, és arra gondoltam, hogy jó szar dolog megöregedni.